Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az azúr hölgy titka

2011.04.01

Az Azúr Hölgy Legendája Réges-rég, a sötét korok idején élt egy fiatal grófkisasszony, d'Blanc grófjának legkisebb leánya. Igazi nevét már rég a feledés homálya borítja, s talán már ő maga sem tudja, hisz oly sok mindent élt már meg, és oly sokat felejtett a hosszú évek során. A d'Blanc család birtokán élte életét, nem törődve a holnappal, mert tudta, hogy egész élete fölött apja rendelkezik, ahogy akkoriban az szokás volt. Az apja mondta meg, mikor, hogyan fog hozzámenni ahhoz a gazdag nemes emberhez, akinek már a bölcsőben odaígérte. Azt is tudta, hogy az esküvő napjától kezdve pedig teljes egészében férjura parancsait kell követnie, függetlenül attól, hogy szíve mit diktál. Az idő előrehaladtával azonban egyre kevésbé vágyott a házasságra és ez óhatatlanul összeütközéshez vezetett apjával. Büntetésként az apja bezárta a kastély tornyába, és megfenyegette, hogy az esküvő napjáig ki sem ereszti. A lány nem bírta a bezártságot és a sötétséget, mely éjszakánként oly fenyegetően vette körül, és elméje lassan de biztosan bomlásnak indult. Rettegett a sötéttől, az emberek érintésétől, a zajoktól, és általában mindentől. Mikor az idő elérkezett, fényes hintóba ült az egész család, és útnak indultak a lány vőlegényének birtoka felé. Útközben azonban vihar tört ki, és a rossz hegyi utakon a menet elakadt, és délidőben hirtelen éjszakai sötétség lett, miközben a szél üvöltve rázta a fák ágait, néha gyökerestől fordítva ki a vén tölgyeket. A lány nagyon megrettent, mikor a közelükben csapott be egy villám, és nem törődve semmivel kiugrott a hintóból, és bemenekült az erdőbe. Az orráig sem látott a viharban, többször elesett, de minduntalan fölállt, és menekült tovább. A vihart végül egy öreg fa odvában vészelte át, de a visszautat már nem találta. Éhesen, kimerülten, vacogva kutatta napokig a hazavezető utat, de közben mind messzebb sodródott otthonától, míg végül átért a szomszéd várkastély urának birtokára. Halálosan kimerült volt, mikor két paraszt meglátta az erdőben bolyongani. A két babonás ember, mikor meglátta a rongyos, kócos, csapzott leányt az erdőben ténferegni, azt hitték, hogy boszorkány és üldözőbe vették. A lány végül egy barlangba menekült üldözői elől, melynek bejáratánál valamiért kékek voltak a kövek. A két paraszt nem merte oda követni, mert rettegték annak a kék barlangnak még a környékét is, mert aki egyszer oda belépett, az nem jött ki többé. Az egyszerű emberek azt hitték, hogy ez a lyuk magának a pokolnak a bejárata, és az odatévedt szerencsétleneket ördögök húzzák le a mélybe. A lány a barlang sötétjében elesett, s keze hozzáért valamihez, ami kemény volt, és kerek, két hatalmas lyukkal, s apró fogakkal. Sikoltva ugrott fel a koponya mellől, de ekkor nehéz szagú kéken derengő pára vette körül, és eszméletét vesztette. A két paraszt visszatért falujába, és elmesélték kalandjukat a papnak, aki hümmögve rázta fejét, de nem mert volna elmenni a kék barlanghoz, mert ott oly gonosz erők tanyáznak, mondta, hogy ott az ő egyszerű fakeresztje és szentelt vize kevés lenne. Meg aztán sokkal jobban aggódott ő a falu fölé magasodó dombon lakó várkastély ura miatt. A fekete kastély ura d'Soir grófja volt, vagy legalábbis így nevezte magát a többi úr között, ha nagyritkán vendégségbe ment, mert meg kell hagyni nem szívesen hívták sehová, de ő nem is bánta. A falusiak annál inkább. Sokat beszéltek róla, és rettegtek tőle. Mondták, hogy magával az Ördöggel cimborál, sőt a pletyka szerint az Ördög időnként látogatóba megy hozzá, és ezért nyitotta a kék barlangot, hogy könnyen feljöhessen a pokol mélyéről. Mondták azt is, hogy a gróf éjszakánként farkassá, vadkanná, medvévé, vagy más fenevaddá változik, és elragadja azt, ki ilyenkor oly bolond, hogy nem zárkózik be otthonába. De a gróf nem csak éjjel volt veszélyes. Mikor ideérkezett, szolgálókat kért, és kapott, de egyiküket sem látta viszont a falu. De rendszerint az sem tért vissza, aki csak úgy a kastély felé vetődött. Általában asszonyok tűntek el rejtélyes módon, ritkábban gyerekek, akik félretéve az atyai, anyai intést, a várkastély közelébe mentek. Egyetlen szolgálólány menekült csak meg a gróf elől. Sápadtan, vérző nyakkal tért vissza és a templomban keresett menedéket. A pap előtt esett össze, és elmesélte, hogy a gróf ágyasává kívánta tenni, de ő visszautasította, mire a gróf csak még jobban kívánta, és mind jobban ostromolta. A lány csak éjszaka látta a grófot, nappal mindig szobájába zárkózott, ahová soha senki nem tehette be a lábát. Egy este a gróf elkapta a lányt, és nem eresztette hideg szorításából. Mikor a lány segítségért kiáltott a gróf megharapta a nyakán, és ahogy a meleg vér arcára fröccsent, engedett szorításán. Ezt kihasználva a lánynak sikerült elmenekülnie, de a vére csak folyt, és egyre gyengült. A pap föladta az utolsó kenetet, nem tagadhatta meg ettől az amúgy jóravaló lánytól, ki oly bátran viselkedett a veszedelemben. A pap alig fejezte be mondókáját, mikor a lány szemei lecsukódtak, immár örökre. Ettől kezdve a falubeliek még jobban gyűlölték, és még jobban rettegték urukat. Őt okolták a rossz termésért, a rossz időért, betegségekért, a rókáért, mely elcsente a baromfit, és általában mindenért. És most itt volt a két parasztember, akik boszorkányt láttak bemenekülni a pokol kék száján, honnan senki emberfia vissza nem tért. Ez idáig. A lány azonban néhány nap múlva megjelent a barlang szájánál, és úgy nézett a világra, mintha most látná először, mégis ismerte. Nem tudta mi történt azóta, hogy a kék pára körülvette, mert csak arra emlékezett, hogy a barlang szájánál ül egy kék sziklán, és oly szép volt a kék, kedves a számára. Bomlott elméje helyébe rend és békesség költözött, és oly bölcsesség, amilyet azelőtt álmodni sem tudott. És fejében gondolatok libegtek, érzések, melyek a jövőről szóltak, mert hirtelen sejteni kezdte a jövőt. Végignézett magán, ápolt volt, tiszta, új ruhája a kék száz árnyalatában játszott, és világosbarna haja úgy omlott vállaira, mint a selyemkendő. És látta, hogy nem kislány többé, hanem asszony. Elindult, mert vonzotta valami az erdő mélye felé. Mikor rátalált egy forrásra, megértette annak beszédét. A forrás halkan csobogott a hegyek gyomráról, és a sok csodáról, melyet a hegy féltékenyen őriz a sötétben, elzárja hosszú évek alatt épülő, csillogó szobrait a fény elől, mert fél, hogy drága műveiben még kárt tesz valaki, ha fény rávetül, és megpillantja ragyogását. Hihetetlen dolgokat mesélt a forrás, mert ő látta a kincseket fény nélkül is, és dicsérte a hegyet, mely kívül durva, kemény és mogorva, de szívében a nagy üregekben törékeny, sérülékeny csoda van. Magas oszlopok, melyek egyaránt nőnek a tetőről lefelé, és a padlóról fölfelé, hogy végül szerelmes csókban érjenek össze. Máskor tornyokról, és föld alatti palotákról mesélt a forrás, vagy pedig apró, finom kristálytűkről, melyeknél a hegy csendre és óvatosságra inti őt, mert ezek a legkisebbek, de a legtörékenyebbek is a hegy minden alkotása közül. A forrás végül azt tanácsolta az Azúr Hölgynek, mert így nevezte, hogy induljon el a csobogó víz mentén, és tanuljon abból, amit egyre szélesebb útján mesél, mert ő tudott mindent, amit élőről tudni kellett, mert az élethez víz kell, s az élet így maga a víz. De a víz, intette, tud arról is, ami nem él, mert az élettelen kő, rög, ugyanúgy hozzá tartozik, mint a virág, vagy a fa, mely belőle iszik. Elvégre, dicsekedett a forrás, a hegy is vízzel építi csodáit, Ő fúrja a nagy üregeket, és az ő cseppjei táplálják a kőszobrokat, hogy növekedjenek. Az Azúr Hölgy elindult az apró erecske mentén, és türelmesen figyelve hallgatta a víz bölcsességeit, ezáltal az ő bölcsessége minden órával egyre nőtt, és szerette a vizet. Éjszaka, ha a Hold rásütött, testét azúrkék derengés vette körül, s ilyenkor a vízben gyönyörűnek látta magát, mert a víz is szerette őt, és megszépítette az amúgy is szép tükörképet. Mikor a patakká szélesedett víz már mindent elmesélt neki, amit fontosnak vagy szépnek ítélt, az asszony tovább akart menni, de a patak intette, hogy ne hagyja el az erdőt, mert most már a patak a kis réten át a falu felé fog folyni, ahol sok ember lakik. A patak elmesélte, hogy az ember mindenfélére használja őt, nagy kereket hajtat vele, és issza a kutak vizét, melyet ő is táplál, nem csak az eső. De az ember koszos, és az ő kosza beléfolyik, s ilyenkor nem örül a patak, de nem tehet ellene semmit, hát csobog tovább, ahogy időtlen idők óta teszi. A patak azt tanácsolta a Hölgynek, hogy beszéljen a pocsolyákkal, a nagy, lusta, örökké álmos és csendes tóval, aki még valamikor régen elfelejtette, hogy hogyan kell domboldalon lefelé rohanva csobogni, és azóta ritkán beszél. Pedig a tó bölcs, mert mély, és nem szalad el egykettőre tudása, mit a pataknak. A Hölgy hát elment a tóhoz, beszélt vele, és a pocsolyákkal is, kiknek ugyan élete rövid, de vadak lépnek beléjük, és őrzik nyomukat a puha sárban. A tó végül azt mondta a Hölgynek, hogy várja az esőt, mert az eső még nála is bölcsebb, mert sokat látott, és sokfelé járt, és onnan föntről minden más. A Hölgy pedig tanult az esőtől, és tőle hallott a leghatalmasabb vízről, aki oly messze van innen, hogy a patak és a tó is csak az esőtől tud róla. Mert a nagy víz a legbölcsebb, mert minden víz oda tart és onnan jön, mikor az eső elhozza, vissza a hegyekbe. Mikor a Hölgy az emberről kérdezte, az eső némán hullott, mert onnan föntről az ember kicsi, és jelentéktelen, hát nem törődik vele, mert az ember nem érheti el, nem bánthatja, de a nagy víz sokat tud róla, mert minden vizek tudása belé száll, és bizony gyakran megöli az embert, ha a hátára merészkedik, de ennek okát az eső nem tudta. Az Azúr Hölgy már sokat tudott, többet, mint az egész falu együttvéve, sokkal többet. Ott élt az erdőben, nem merészkedett a falu közelébe, és álmaiban érezte a jövő rezdüléseit, és mosolygott. A faluban pedig szárnya kelt a hírnek, hogy egy kék boszorkány jár az erdőn, a vizek mentén. Az emberek többször útra keltek, hogy foglyul ejtsék, de a Hölgy már tudta, érezte, hogy közelednek, és elbújt oda, ahol a vizek tanításai alapján láthatatlanná válhatott, de ő maga látott mindent. A hír eljutott a fekete várkastély urához is, és őszintén kíváncsi lett a híres kék boszorkányra, aki éjjel kéken ragyog, és a forrással beszél. A gróf éjszaka kilovagolt fekete ménjén, és keresni kezdte azt az asszonyt, kiről oly sokat hallott. Ismerte az erdőt, jobban, mint bárki más, mert értett a szélből, és a fák beszédéből. Mindig éjszaka járt vadászni, ha arra volt kedve, és mindig célba talált, sosem hibázott. A Hölgy érezte, hogy jön, de nem félt tőle. Megállt előtte, és hosszasan nézték egymást. A fekete mén zavartan horkantott, nem értette a titkos párbeszédet a két ember közt, de érezte, hogy most ura nem vadászik, hát megnyugodott, és várt. A gróf aztán nyergébe emelte az Azúr Hölgyet, és visszabaktatott vele kastélyába. Szívében vágy ébredt az asszony iránt, ki egyáltalán nem volt boszorkány, vagy legalábbis nem ilyennek képzelte a boszorkányokat. Minden éjjel, mert tényleg csak éjjel lehetett látni, kedveskedni akart a Hölgynek, de megérinteni nem merte, mert tudta, hogy az asszony érti minden gondolatát, és a szavai mögött meghallja az igazságot. Aztán egy éjjel a hölgy kereste föl őt, és visszaadta minden ajándékát, amit a gróftól kapott. Egyetlen dolgot kért csak, hogy olyanná válhasson, mint ő, mert örökké akarta szeretni. A gróf pedig megtette, és asszonyául vette az Azúr Hölgyet. De ettől kezdve nőtt a faluban a félelem és a gyűlölet, mert uruknak már asszonya volt, aki szolgálókat kért, akik megint csak nem tértek vissza, és egyre több ember tűnt el a kastély körül nyomtalanul. És az emberekben napról napra nőtt a gyűlölet, de tenni nem mertek, még nem. Az esztendők múltak, és az Azúr Hölgy napról napra jobban érezte az emberek gyűlöletét iránta, és ura iránt, mely erősödött, legyőzve a félelmet. A gróf is érezte a veszélyt, és elküldte az Azúr Hölgyet, hogy kérje régi barátjának segítségét, ki maga is olyan volt, mint ők. Az Azúr Hölgy vonakodva bár, de elment, és távozása után egy nappal a parasztok megtámadták a kastélyt. Imákat és átkokat kántálva rontottak a kastélyra, kezükben fáklyákkal. A gróf már nem tudott elmenekülni, mikor kastélya lángra kapott. Kétségbeesve próbált kijutni az égő épületből, és már majdnem sikerült is, mikor hangos recsegéssel, ropogással eltört a gerenda, és összeomlott a tető a feje felett. Az égő fadarabok agyonütötték, és maguk alá temették, mielőtt teste elégett volna az egyre éhesebb tűzben, a falubeliek legnagyobb gyönyörűségére. Az Azúr Hölgy szíve pedig fájt minden dobbanásnál, mert tudta, érezte, hogy szerelme elpusztult. Mikor visszatért, már csak az üszkös romokat találta a kastély helyén, és zokogva kutatott férjura maradványai után. Mikor megtalálta a szénné égett csontokat, oly mély lett a bánata, hogy az ég elsötétült, és az eső eleredt, mert sajnálta az Azúr Hölgyet. Az asszony elküldte a néhai férjének segítő szándékú barátját, és megfogadta, hogy maga áll bosszút, ha gyászának fájdalma enyhült. Minden éjszaka ott ült a Hölgy a romok közt, és siratta urát. Egyik éjjel két vadász érkezett a faluból, hogy szemmel tartsák a kastély romjait, hátha visszatér kísérteni a gonosz gróf. Megdöbbentek, mikor meglátták a sápadt kék fényt, s hallották a zokogást. Az egyik ember felajzotta íját, majd kihúzta, hogy a szentelt vízbe mártott hegyű nyílvessző, mely a pap szerint a pokol minden fenevadját leterítené, végezhessen az Azúr Hölggyel. De a Hölgy érezte a veszélyt még bánatában is, s hirtelen a vadász felé fordult, és tekintete megbénította az ifjút, aki már épp el akarta engedni a húrt. Ekkor iszonyatos robajjal vágott egy villám a fába, mely alatt az ifjú állt, s a fiatalember holtan esett össze, míg a másik futva menekült a kitörni készülő viharban a falu felé. Az Azúr Hölgy pedig tudta, hogy vége a gyásznak, letelt, és most már jöhet a bosszú. Az eső eleredt, és nem akart megállni. A Hölgy kérésére minden vizek mellé álltak, és segítették, mert szerették tanítványukat, és osztoztak fájdalmában, mert a néhai gróf megbecsülte a vizeket. Napokon át zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, és olyan sötét volt még délben is, mint éjfélkor. Az első napon már minden út járhatatlan lett, s az emberek beszorultak kis falujukba. A Hölgy pontosan ezt akarta. Az esőnek köszönhetően úgy megduzzadtak a folyóvizek, hogy nem fértek el medrükben. A csendes forrásból bömbölve tört elő a víz, zuhatagok nyíltak a sziklapárkányokon, erekből és csermelyekből lettek sáros patakok, a patakokból folyók, s ahol ezek összetalálkoztak, folyam, vagy tó lett. Még az öreg, lusta tó is segített. Magába itta az esővizet és hízott, hízott, várta, mikor bukhat át üregének peremén, hogy kiöntsön, és a mellette csordogáló kis patakot táplálhassa. A domboldal nem viselte el sokáig az ítéletidőt, és egy reggel a hegyoldal egy része rácsúszott az egyik házra, pont annak az embernek a házára, aki elkísérte a villám sújtotta vadász, aztán elmenekült. Az emberek rettegve húzták meg magukat házaikban. Ilyen időben oda a termés, hisz ennyi víztől megrohadnak a növények, és minden pillanatban reszkettek, mert nem tudhatták, mikor indul meg újra a hegyoldal. Érezték a levegőben a gróf özvegyének haragját, s már bánták, hogy elpusztították a grófot. De a pap szavai reményt öntöttek beléjük és az esős mise után, jobb kedvvel tértek haza, hiszen, majd csak szétnyitja a felhőket az a hatalmas kéz, mely a jókat vigyázza a gonosszal szemben, a pap szerint. Mikor ez az Azúr Hölgy fülébe jutott, tudta, hogy a bosszú első lépcsője már mögötte van, jöhet a következő. Egy sötét, viharos éjjen, mikor az emberek horkolva aludtak, a Hölgy bejárta a környék összes kútját, és beszélt a mély üregben ücsörgő vízzel. A mélyben ülő víz, nem szívesen ugyan, de bebújt a föld alá, és a barlangokban keresett menedéket, hogy csatlakozzon a búvópatakhoz, és megnézze a hegy rejtet kincseit. A Hölgy egyetlen kútban hagyott vizet, és bőszen fohászkodott hozzá, hogy bocsássa meg, miért beszennyezi. Ekkor kék köves gyűrűjét, melyet urától kapott kinyitotta, és már öntötte volna bele a mérget, mikor megzavarta valami. Egy ember botorkált a viharban, és meglátta, de nem volt ideje felkiáltani, mert pár perc múlva a földön feküdt és az eső cinkosan lemosta nyakáról a vért, bele a sárba. Az Azúr Hölgy ekkor döbbent rá, hogy kicsiny gyűrűjében nincs elég méreg, hát újra fohászkodott a kúthoz, hogy rontsa meg az embereket, kik belőle isznak, és a kút megígérte, hogy úgy tesz, de megölni nem fogja az embereket, mert ő azt nem teheti. Napok múlva minden házban volt legalább egy beteg, de néhol egész családok estek ágynak. Az első és legsúlyosabb esetek azok voltak, akik fáklyát dobtak a gróf házára, és azok szenvedtek a legtöbbet, akik a legjobban örültek a gróf halálának. És a kút ígéretével ellentétben voltak, akik meghaltak. Vergődtek, nyöszörögtek, mennyeket és poklot emlegettek, de végül mozdulatlanságba dermedtek. Haláluk nem a kút lelkén száradt, ő csak segített, meggyengítette őket, a többit az Azúr Hölgy intézte. Elsőnek haltak meg férje gyilkosai, egyetlen nap alatt az egész gyújtogató banda. Mind, egytől egyig életerős férfiak, kiket hosszú tusa után ragadott el a vén hóhér, kinek kasza van a kezében. Egy nap haltak meg, egy nap temették őket, az iszapossá vált, csúszós temetői földbe a templom mögötti domboldalba. A pap a sok új sír láttán kezdte hinni, hogy talán nem törődik kicsiny sorsukkal az a nagy kéz odafenn, de egy bosszúszomjas asszony, egy meggyilkolt férj özvegye annál inkább. Aznap éjjel megjelent az Azúr Hölgy a temetőben, és felnézett a csendesen szitáló esőre. Segítséget kért, mert egyedül nem bírt ennyi földdel. Ekkor úgy tűnt az éjben, hogy az eső csak a temetőben esik igazán, és mintha valami látványosság lenne, a hegyről lezúduló patakok is arra vették az irányt, hogy megnézzék. Másnap, talán csendesebb volt az eső, kezdett kimerülni, és a pap kiment a temetőbe. A tegnapi sírokról lehordta a víz a földet, szinte kimarta a lyukakat, a holttesteket pedig valaki megbolygatta, de nemcsak megbolygatta, hanem le is fejezte, a fejeket pedig szép sorban felhúzta a temető mellett néhány karóra. Most már rettegett mindenki, még a pap is reszketett. Félelmében elhagyta máskor oly erős hite, és végül elszánta magát. Kiment a szakadó esőben a várkastély romjához, és kegyelemért könyörgött, de nem az éghez, hanem a gróf nyughatatlan szelleméhez, és özvegyéhez. De nem hallott feleletet, hát bőrig ázva visszatért és a templomban imádkozott az ég felé, és vezeklésre szólította fel a híveket. Az özvegy hallotta a papot és már majdnem megsajnálta, de szíve megkeményedett, mert eszébe jutott szerelmének égett koponyája, és elhatározta, hogy befejezi a bosszút. Minden pataknak megmondta, hogy menjenek a tó felé, és hizlalják vizükkel és hordalékukkal, és még egy utolsó erőfeszítést kért az esőtől, aki vonakodva bár, de teljesítette kívánságát. A vén tó a falu fölötti völgyben, négy domb között pedig csak hízott, hízott, és készült, mert már le tudott széleivel kukucskálni a völgybe, a földfal pedig, mely egyre jobban nyögött súlya alatt, kezdett gyengülni. A pap egy nap újra kiment a romokhoz, még egyszer könyörgött, és most hangot hallott. Asszonyi hang parancsolta neki, hogy hozza föl a romhoz a gyerekeket, és előttük könyörögjön. A pap még aznap fölvitte a romhoz a gyerekeket, de amint fölért, rossz érzése támadt. A tó ekkor egy boldog kiáltással elindult lefelé. Oly régen futott már lefelé a domboldalon, hogy el is felejtette, milyen az. Boldog rohanásában semmi nem állíthatta meg, és berohant a faluba, elöntve, elsodorva mindent, mi útjába került. A gyerekek fent voltak a hegyen, biztonságban, az ár nem érte el őket. Nem volt közük a gróf meggyilkolásához, hát a bosszú sem érte utol őket. A tó fala nem szakadt teljesen át, így, noha kisebb lett megmaradt, és újra kényelmesen lustult üregében. Az eső elfáradt és dolga végeztével elállt, a felhők szétoszlottak, és kisütött a Nap. A vad patakok megszelídültek, és minden folyóvíz visszanyerte eredeti medrét, ahol megtisztulhatott a sártól, hordaléktól, és ahol megnyugodhatott. A kutakba visszaszivárgott a víz, és a forrás újra békés, csendességbe merülhetett. Az Azúr Hölgy fáradtan rogyott le a kék barlanghoz, ölében tartva kedvese koponyáját. Elfáradt, de a fáradtság kioltotta benne a bosszú haragjának lángolását, és elégette fájdalmát. Csak a bánatát nem vette el semmi már. De érezte a jövőt, és tudta, hogy a bánat enyhülni fog, de teljesen sosem tűnik el, amíg él. És mert olyan volt, mint ura, sokáig fog élni. Felállt, és elköszönt a barlangtól, mely rejtélyes mélyének annyit köszönhetett. Elbúcsúzott minden vizektől, és mindnek elmondta, hogy hosszú útra készül. Nincsen célja, de elhatározta, hogy megkeresi a nagy vizet, mely a legbölcsebb minden vizek között, és tanulni fog tőle. Egy este már nem volt sehol, elment és a koponyát magával vitte. Mindig éjjel utazott, nappal elbújt. Sokfelé járt, sok néven élt, de a kék színt és a vizeket továbbra is szerette. Nem beszél sokat, és bölcs szemeiben bánat is jár, mely mindig vele lesz. Vándorol erre, arra, a vizek mellett pihen meg, és velük tanácskozik. Amerre jár, időnként megsérülnek az emberek és folyik vérük, de már kevesen halnak bele, és nem emlékeznek rá, ki volt az az asszony az esőben, és mit akart. Az Azúr Hölgy pedig kék ruhájában, zafír gyűrűjével, türkiz köves szelencéjében, kék bársonyon egy koponyával talán még ma is vándorol a sötétben, és a Hold fényében a kék derengés újra megjelenik körülötte.